Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Invázió

2009.07.15

Kép

 

- Ez az?

- Igen.

- Gyönyörű…! Mi a neve?

- Föld.

Csönd. Láthatólag gyönyörködtek a látványban. Aztán a magasabb újra megszólalt:

- Kik lakják? Urkák vagy Zerék ?

- Emberek.

- Emberek? „Mifélénk”?

- Igen, de primitívebbek, mint mi. Csontosak…

- Akkor tényleg nagyon kezdetlegesek. Az egész bolygón ők élnek?

- Igen. Bár vannak állataik, meg növények.

- Hányféle növényük és állatuk van?

- Nagyon sok.

Újabb csönd.

Szótlan nézték a közelgő bolygót, ami kék lágy felhőpaplanba volt beburkolózva.

- Mikor érünk oda?

- Négy zend múlva.

- Remek, akkor körülnézünk, és a jelentést megküldjük az anyahajónak!- jelentette ki a magasabb. A másik bólintott, és kacsázó járásával elsietett. Egyedül maradt. Gyönyörködött a látványban. Sokfelé jártak már a Galaxisban, de ilyen szépet még sosem láttott. Ez a kék selyembe bújtatott bolygó teljesen elvarázsolta. És azok a felhő pamacsok, meg az időnként fel-felvillanó villámok! Valami gyönyörűség volt! Alighogy végére ért gondolatmenetének, visszatért a társa.

- Nos? – kérdezte a magasabbik.

- Minden előkészítve – jelentette ki a másik.

- Nagyszerű! – szólt elégedetten – Hol érdemes leszállni?

- Bárhol. Az egész bolygót lakják. De ahány kontinens, annyi rassz.

- De ember mind?!

- Igen.

- Jól van, akkor készüljünk a Föld megközelítéséhez!

- Igenis! – szólt a kicsi, és a vezérlőpulthoz lépett – Készen állok!

- Álcát bekapcsolni! – szólt a parancs.

- Álca bekapcsolva! – válaszolta, miközben fürgén járt a keze a billentyűk között.

- Megközelítés, közepes sebességen!

-… közepes sebesség… rendben.

- Mikor tud közelit adni?

- Azonnal…- szólt, és néhány kapcsolót átkattintott, a hajóban kihunytak a fények, csak kintről szűrődött be valami csodás izzófény.

- Kész! – jelentette ki a kisebb.

- Remek! Közelit kérek a Földfelszínről!

Újabb kapcsolók kattantak.

Este volt már, minden sötétbe borult. Alig lehetett kivenni a tájat. A kicsi néhány kattintással élesítette a képet.

Egy városka jelent meg. Néhol még égtek a fények, de a legtöbb házban már sötétség uralkodott. A kis utcák is csendesek voltak, senkit se lehetett látni.

Amint haladtak tovább, kis dombokat bukkantak fel, melyet egy mező követett. Karámban lovakat tartottak, akik most riadtan futkosni kezdtek körbe-körbe. Nem látták a járműt, de megérezték őket.

- Tovább! – szólt az újabb parancs.

A jármű átsuhant a mezőn, és csillogó víztükörhöz ért.

A nagyobbik érdeklődve nézte a holdfényben játszó felszínt.

Egy félsziget fölé értek, aminek tetején egy kivilágított különös épület meredezett. Körben apró házak, szűk utcák, és gyönyörű növényzet.

- Mi ez a hely? – kérdezte a nagyobbik.

Újabb kattintások

A neve: Balaton.

- Balaton…- ízlelgette a szót.

- Este van, kevés az ember erre. Talán érdemesebb lenne átmenni a Föld túloldalára.- ajánlotta a kicsi.

- Nem! Maradunk itt! Körbenézünk!

Így is tettek. Elhagyták a félszigetet, és lassan köröztek a nyugodt, sima víztükör felett.

Valóban nagy volt a csend, csak a hullámok alig hallható neszét lehetett érzékelni. Ahogy így nézték a sötét tavat, valami felbukkant a felszínén. Egy vitorlás. Szinte egyszerre nyúltak a közelítőért…

- Mi az ott? – kérdezte a nagyobbik.

- Azonnal…- keresgélni kezdett a gépben – Ők úgy nevezik… hajó… vitorlás. Ezzel utaznak a vízen.

- Nagyon szép…- mondta elcsukló hangon a másik. – Közelit kérek róla!

- Igen, közelit… máris. Kész.

A képernyőn egy kis vitorlás képe jelent meg, aminek a fedélzetén két alak egymásba gabalyodva feküdt. A nagyobbik ezt látván maga nyúlt a közelítőért.

A párocska teljes nagyságban betöltötte a képernyőt. Arcukon látszott a szenvedély, testük izzott, és a holdfényben megcsillant testükön a veríték…

- Mit csinálnak? – súgta a nagyobbik elhaló hangon.

- Ezt ők úgy hívják: ”szeretkezés.”

- Mire szolgál?

- Fajfenntartás…

- De nálunk ez nem ilyen…- kereste a szót, de nem találta…- miért élvezik?

- Náluk még ilyen uram, valaha a mi népünk is szeretkezett, ma már nem…

A nagyobbik nem tudta levenni a szemét a képernyőről. A párocska szerelmük csúcspontjára ért. Testük remegve forrt össze, miközben apró csókokkal halmozták el egymást. A férfi a nő haját simogatta, az meg mellére hajtotta a fejét. A hullámok kegyesen ringatták őket. Lassan álomba szenderültek.

A nagyobbik kikapcsolta a képernyőt, és arrébb állt. Kezét hátra tette, és elcsukló hangon így szólt:

- Elmegyünk. – szólt határozottan.

- Uram? Nem kellene jelentést leadnunk, hogy az inváziót megindíthassák?

- Nem.

- De a kancellária…

- Azt mondtam, nem! – kiáltotta határozottan. – Elmegyünk!

- Értettem. - adta meg magát a kicsi.

- Minden adaton töröljön a Föld nevű bolygóról! Írja azt, hogy csak növényzetet és primitív állatvilágot találtunk! Írja azt is oda, hogy az erőforrások nem kielégítőek ahhoz, hogy letelepedjünk! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Értette?

- … de uram… miért is? – kötekedett a kicsi - Szép ez a bolygó, jó lenne felnövekvő nemzedékeinknek. Minden adva van rajta, ami az élethez kell…

- Azért mert ők még szeretik egymást úgy, ahogy mi már nem. – mondta elgondolkodva. - Még van esélyük túlélni…- magyarázta különös hangon. Hátat fordított neki, fekete szeme fátyolossá vált.

- Nem vehetjük el ezt tőlük! Induljon! Azonnal!

- Igenis! Úti cél?

- Az Orion Galaxis.

A kisebbik betáplálta az adatokat, és néhány gomb megnyomása után elillantak a víztükör felől. Ahogy távolodtak a Földtől, az ablakhoz léptek, hogy figyelemmel kísérjék a távolodó bolygót.

- Szép…-sóhajtott a kicsi.

- Az – mondta a másik.

A Föld lassan egyé olvadt a többi csillaggal, és eltűnt a messzeségben….