Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A tóparti ház rejtélye

2009.06.23

Este a kertben üldögéltünk, bár kissé hűvös volt, jól esett a friss levegő. Két nyugágyat vettünk birtokba, nagy takarókkal beburkolóztunk, teázgattunk. és beszélgettünk.

Nézd Rose, az életben semmi sem történik ok nélkül! Ez meggyőződéssel mondom neked! Annak is megvan az oka, hogy miért találkoztál George-al, miért pont most találtál rá arra a házra, és arra is, hogy én miért találtam rá erre a cikkre! – mondta vigasztalón.

Tudtam, minden szava igaz, mégsem éreztem jobban magam.

Holnap visszamegyek…- határoztam el.

Megmondod George-nak?

Igen, azt hiszem…

- Ne kísérjelek el? Vagy tudod mit? Ha Michael hazajön, megbeszélem vele, hogy menjen veled!

Köszönöm Mary, olyan jó, hogy ilyen barátaim vannak, mint te! – mondtam neki hálásan.

Ekkor valami zörejt hallatszott a házból. Mindketten hallottuk, olyasmi volt, mint mikor egy ajtó becsapódik.

Nyitva hagytad az ajtót? – kérdeztem.

Dehogy! Mindig bezárom!

Akkor mi volt ez?

Talán csak a huzat.

- Nincs huzat, még a szél se fúj! – súgtam ijedten – van valaki a házban! – ahogy kimondtam, egy árnyékot láttam az emeleti ablakban.

- Valaki van az emeleten! Hol a telefon?

- Bent…- mondta rémülten.

- Bemegyek érte! Te maradj itt!

- Bolond vagy! Nem mész sehová!

- Persze, itt várjuk, hogy majd csak lesz valami! Ez egy betörő, mindenre képes! Megöl bennünket! Azonnal értesíteni kell a rendőrséget!

- Jó, de akkor én is bemegyek veled! – szólt határozottan.

- Rendben. – mondtam.

Csendesen a teraszajtóhoz lopakodtunk, és halkan elhúztam az üvegajtót.

Beléptünk. Körülnéztem a félhomályos lakásban, de nem láttunk senkit.

- Hol a telefon?- kérdeztem.

- Az asztalon…

- Maradj itt, figyelj! Ezt fogd meg, és ha valaki jön, üsd le! – nyomtam a kezébe egy vázát.

- Megőrültél? Ez egy értékes kínai váza!

- Az életünk még értékesebb! Fogd, és használd, ha kell! – mondtam határozottan, és elindultam a sötét szobában.

Semmit sem láttam, csak a bútorok körvonalait tudtam kivenni. Szinte vakon jutottam el az asztalig. Végig tapogattam, de nem találtam a telefont sehol. Arra gondoltam, hogy talán a díványon van, de ott se találtam.

- Nézd a tévé mellett! – súgta Mary.

Elindultam a tévé felé, de alig tettem néhány lépést, egy halk sikolyt hallottam, amit egy csörömpölés és egy tompa puffanás követett.

- Mary! – kiáltottam – Mary, jól vagy? – kérdésemre nem érkezett válasz. Elindultam az ajtó felé, hogy segítsek neki, de ekkor hírtelen egy alak jelent meg előttem.

Talpig feketében volt, még az arcát is csukja fedte. Nem volt túl erős testalkatú, de hozzám képest, jobb erőnlétnek örvendett. A kintről beszűrődő fényben nem sokat láttam belőle, de biztos voltam benne, hogy tart valamit a kezében… talán egy fegyver.

Megrémültem.

Mi lesz, ha meg akar ölni? Ha azt hiszi pénzt, vagy egyéb vagyont remél nálam? Nem tudtam róla levenni a szemem. Valamit tennem kell. Remegett a hangom, mikor megszólaltam:

- Kérem… ne bántson…- esdekeltem, de nem szólt semmit. Balra pillantottam, ahol a lépcső vezetett fel az emeletre. Ha elérném… talán lenne esélyem a megmenekülésre. Magamra zárnám az ajtót. Talán tudnék segítséget kérni az emeletről, vagy a hálószobában ott a telefon…

Muszáj megpróbálnom, ha csak itt állok, és azt várom, elkapjon, még a maradék esélyemet is eljátszom.

Azt a trükköt vetettem be, amit egyszer egy filmben láttam. Úgy tettem, mintha mögötte megpillantottam volna valakit. Ő jól látott engem, mert az a kevés fény, ami beszűrődött, engem ért.

Észrevette a tekintetem, és megpördült.

Csak erre vártam. Futásnak eredtem fel a lépcsőn.

Kettesével vettem a fokokat, de éreztem ott van mögöttem. Még a szuszogását, a lépteit is érzékeltem. Valamivel utánam csapott, de szerencsére nem talált el, csak a korlát bánta. Oda se mertem nézni, rohantam tovább, ahogy tudtam, könnyben úszott a szemem, és remegett minden porcikám, de felértem az emeletre.

Befutottam Mary szobájába, és gyorsan ráfordítottam a kulcsot. Nekidőltem az ajtónak, és lehunytam a szemem.

Sikerült. Nem hallottam, hogy ott lenne az ajtóban. Talán feladta. De hiú reményem csak néhány pillanatig tartott. Elkezdte döngetni az ajtót, méghozzá nem csupasz kézzel, hanem valami kemény tárggyal. Éreztem, ahogy megreccsen mögöttem az ajtó. Azonnal be fog szakadni! Egyre nagyobb repedések keletkeztek rajta. Ekkor jutott eszembe a telefon. Az ágy mellett volt a kis éjjeliszekrényen. Felvettem, hogy segítséget hívjak, de nem volt vonal. Elvágta! Az ajtó pedig egyre jobban megadta magát, már láttam a támadómat. Csak álltam, és rémületemben meg se tudtam moccanni. Hova is mehettem volna? Benyúlt, és a zárral kezdett babrálni.

Mindjárt bent lesz.

Ekkor jutott eszembe az ablak. Az utcára néz! Hogy én milyen hülye vagyok! Feltéptem és kikiabáltam:

- Segítség! Valaki megtámadott! Kérem, segítsenek! – épp egy autó állt meg a ház előtt, egy férfi szállt ki belőle.

Kérem! Segítsen! – meghallotta, felnézett.

Ebben a pillanatban megadta magát az ajtó, támadóm megragadott, és elrántott az ablaktól. Egyetlen pillanatig tekintete az enyémbe fúródott. Védekeznem kellett volna valamilyen módon, de nem bírtam megmozdulni. Aztán már csak arra emlékszem, hogy megütött. Elestem…

Tompán még rémlik valami hang, meg lábak dobogása, de ennyi.

Elájúltam.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.