Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az utolsó remény

2009.08.16

Kép

Magányos őszapó padon ül,

hátát falnak veti.

Ráncos kezét, szomorúan ölébe ejti.

 

Dideregve hunyorog,

néz a messzeségbe,

Keresi azt, ki segítene végre.

 

Álmait már rég feladta,

volt bőven neki,

de a sors mást mért rá, hát feledi.

 

Hajlott kora már csak gyötrelem,

Örökös megalkuvás és küzdelem.

Megváltást vár, de az csak nem jő,

Így meg nem tartogat semmi jót a jövő.

 

S ha csak az Isten meg nem kegyelmez neki,

holnap is jön, s hátát a falnak veti.

Kezét nyújtja reszketőn, kér,

Mert remél, amíg csak él.

 

Megértést, vigaszt keres nap, mint nap,

De csak közönyt s megvetést kap,

Rá se néznek, mintha nem is lenne,

Mintha mindenről csak ő tehetne.

 

Szájuk húzzák, fintorognak,

Néha-néha pár forintot dobnak,

S mennek tovább, már el is feledik,

Számukra tovább nem is létezik.

 

Ő meg ott ül, bízva remél,

Hogy egyszer lesz szájában kenyér,

Hogy átöleli valaki egy nap,

És hogy végre szeretetet is

és nemcsak közönyt kap.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

laszlo_rostas@festo.com

Rostás László,2013.11.13 08:44

Kedves Erika!

Ma reggel fedeztem fel verseit,
s szeretném megköszönni azt a csodálatos érzést,
mely a versek sorai okoztak nekem.

Őszinte tisztelettel,
Rostás László

laszlo_rostas@festo.com

Rostás László,2013.11.13 08:43

Kedves Erika!

Ma reggel fedeztem fel verseit,
s szeretném megköszönni azt a csodálatos érzést,
mely a versek sorai okoztak nekem.

Őszinte tisztelettel,
Rostás László